Mondd: minek szólítsalak, te kitartó csodálatos élet?
Élet vagy, a természeté és a földé, ami kitartóan éltet.
Megéltél már kétszázötven évet, vele annyi nyarat,
Átéltél megannyi őszt, telet és virágokkal teli tavaszt.
Kecsességed most is tartod, mint egy szép hölgy, büszkén,
A kelő Nap sugara öledbe hívja a megfáradtat, gyengén.

Az élet formált ilyennek, hogy boldoggá tegyél,
Mindazokat, akik élnek és élvezik a természetet, ahogy él.
Csodának látja és formálja azt, amit a természet produkál veled,
Ha rád nézek kelet felöl a Nap fénysugarát ontja neked.
Mint egy idős hölgyet kényeztet, leveleid mint korona ékesítenek,
Két hatalmas ágadat ölelésre kitárod, hogy ölelhessenek!

Ha öledbe ülök, ugye meghallgatod, hogy mi fáj és mitől vagyok boldog,
Ha hozzád bújok, ugye barátoddá fogadsz, és óvsz mint kegyeltet?
Valóban? Mint örökséget hagytak ránk, Letenye népére?
A kastéllyal együtt? Több a szomorúságnál, rosszul áll az értéke!
Beszélgessünk: a régi gazdádról., az úrhölgyek, ugye szépek voltak?
Kecsesek mint te., most is látni, ahogy ágaid hozzám hajolnak.

Ha nyugat felől nézlek, mintha ruhád terítetted volna melléd,
Pedig csak gyökereid kapaszkodnak úgy, hogy gyermekek üljenek köréd.
Egy kevés irigység sincs benned? Ha látod az ifjakat ölelkezve?
Ha látod a fiatalokat, hogy csókra vágyva öledbe ülnek, átölelve!
Ugye te vagy a titok királynője, a korod multán oly sok mindent titkolsz,
Hiszen most is formás ágaiddal a képzelet álmaiba ringatsz!

Rózsás Sándorné